Negyvenes éveinkben, erőnk teljében sokféle értelemben elérünk a csúcsra.

Negyvenes éveinkben, erőnk teljében sokféle értelemben elérünk a csúcsra.

Ez a "hegytető" az életközép, innen lehet a legmesszebbre látni, a még meglévő távlatokat, de a már kirajzolódó határokat, korlátokat is átélni.

Önkéntelen ráámulás, rádöbbenés következik be ilyenkor, annak megtapasztalása, hogy akár teljesültek a gyermekkori fantáziák, akár nem, már nincs többé az az érzés, hogy mindenre van még idő. Bizonyos perspektíva már bezárult, már nem "minden" lehetséges, csak annyi, amihez az életalapokat eddig megteremtettük.

Kénytelenek vagyunk felmérni, mit értünk el, és még mik a (reális) lehetőségeink.

Számadásunk sokkolóan hozhatja felszínre az eredményeinkkel való elégedetlenség fájdalmát és a "Hova vezet mindez?"

"Mi értelme van az egésznek?"

"Merre, hogyan tovább?" nyugtalanító kérdéseit. Közben testi, lelki, kapcsolati és életérzésbeli változások is szembesítenek minket a kisebb-nagyobb veszteségekkel, a "külső" és a "belső" bizonyos mértékű átalakulásával.

Mindez átrendezést kíván és átrendeződéseket indít.